|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 15 találat | lapozás: 1-15 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kósa László 1996. január 4.A dévai Corvin Magazin Bt. Déván Hunyad Vármegye, Medgyesen Nagyküküllő, Resicán Délnyugat, Nagyszebenben Nagyszeben és Vidéke címmel ad ki folyóiratot. Az előállítás költségeit a magyarországi Pro Professione Alapítvánnyal együtt fedezik. Maguk az újságok a dévai Xpress Kft segítségével a szintén dévai Grapho Tipex nyomdában készülnek. A költségeket viselők és az ellenszolgáltatás nélkül szerkesztésre vállalkozók célja: a dél-erdélyi szórványmagyarság kezébe anyanyelvű sajtót juttatni. A lapokban az egyetemes magyar hagyományokat fölelevenítő írások kapnak helyet, emellett irodalmunk legszebb alkotásai. /Kósa László: Ellenszolgáltatás nélkül. = Magyar Nemzet, jan. 4./2000. március 20.A Kriza János Néprajzi Társaság tízéves fennállása alkalmából márc. 18-19-én Csíkszeredán nemzetközi konferenciát tartott. Nem véletlen a helyszín megválasztása sem, mert a társaság első vándorgyűlését ebben a városban rendezte meg 1990 szeptemberében. A konferencia kezdeteként Ádám Gyula alkalmi, a moldvai csángók életéből merített etno-fotó tárlatát méltatta Halász Péter budapesti kutató, majd dr. Pozsony Ferenc, a társaság elnöke felvázolta az elmúlt tíz év eredményeit. A konferencia egyik neves meghívottja, dr. Kósa László akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke az itt dolgozó néprajzkutatókról elmondta, hogy nagy erdélyi elődeik a 111 évvel ezelőtt megalakult Magyar Néprajzi Társaság bölcsőjét is ringatták. Dr. Péntek János egyetemi tanár a kolozsvári BBTE keretében működő néprajzoktatásról értekezett. A Hargita Állami Székely Népi Együttes és a Kájoni János Szakközépiskola lánykara műsorral köszöntötte a konferencia résztvevőit. /Kristó Tibor: Tízéves a Kriza János Néprajzi Társaság. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 20./2000. június 9.Máj. 31-én Budapesten átadták dr. Balázs Lajosnak a Magyar Néprajzi Társaság 2000. évi Ortutay-díját. Az Ortutay-díjat háromévenként ítélik oda a folklórtudomány terén kiemelkedő eredményt elérő kutatónak. Balázs Lajos néprajzi trilógiája egyedülálló szakmai teljesítmény a magyar néprajztudományban, mivel egy személyként, egyazon székely-magyar faluközösség /Csíkszentdomokos/ születéshez, házassághoz, halálhoz fűződő szokásvilágát tárta fel a magyarságtudomány számára. A díjat Kósa László akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke adta át. /Dr. Balázs Lajos szakmai kitüntetése. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 9./2003. június 3.Máj. 28-án Budapesten a Néprajzi Múzeumban Pozsony Ferenc zabolai származású kolozsvári egyetemi tanár, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke intézményteremtő munkájáért és kutatásaiért átvette a Györffy István-díjat. A Magyar Tudományos Akadémia egykori tagjáról (Györffy István néprajzkutató, 1884-1939) elnevezett jelenkori legnagyobb néprajzi kitüntetést Kósa László akadémikus, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke adta át, a díjazott az alkalomból a szakma jeles képviselői jelenlétében Modernizáció és identitás a moldvai csángó falvakban címmel tartott előadást. /(fekete): Közélet: Györffy István-díjat kapott Pozsony Ferenc. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 3./2005. április 20.Dr. Péntek János április 11-én tartotta akadémiai székfoglalóját Budapesten. A lap közölte Kósa László akadémikus laudációját. Dr. Péntek János professzor tudományos munkásságának eredményeit eddig 14 önállóan vagy társzerzővel készült könyvben, magyaron kívül németül, angolul és románul megjelent több mint száz tudományos közleményben adta közre. A professzor részt vett a nyelvstratégiai és nyelvi tervezési programokban, a nyelvrehabilitációs programban, a tankönyvírásban és egyetemi jegyzetek szaknyelvi gondozásában is. A legutóbbi évekből említhető „A nyelv ritkuló légköre” (Kolozsvár, 2001) című kötete. Értékesek a nyelvjárásokkal, a nyelvjáráskutatás különböző kérdéseivel, a magyar-román nyelvi és kulturális kapcsolatokkal, a kisebbségi nyelvhasználattal, a kétnyelvűséggel, a nyelvi tervezéssel foglalkozó dolgozatai. Két egyetemi kollégájával készítette el a magyar nyelvjárások román kölcsönszavainak gyűjteményét (Bukarest, 1977). Legutóbb „A nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban” (Kolozsvár, 2003) kötet címe tanúskodik róla, hogy a többnyelvű, -kultúrájú és -vallású történelmi nagytáj jellemző kérdéseivel foglalkozik. Három évvel ezelőtt vezetésével kezdte el egy tanszéki munkaközösség a moldvai magyar nyelv szótárának szerkesztését. Szaktudományos érdeklődésében kitüntetett helye van a népnyelv és a népi kultúra viszonyának. Az ő munkája „A kalotaszegi népi hímzés és szókincse” (Bukarest, 1979). Rövidebb terjedelmű írásait legutóbb „Népi nevek, népi hagyományok” (Marosvásárhely, 2003) címmel gyűjtötte össze. Péntek János párban Szabó Attilával írták meg az Ezerjófű című etnobotanikai útmutatót (Bukarest, 1976) és Ember és növényvilág címmel Kalotaszeg növényzetéről és növénynévismeretéről szóló kötetet (Bukarest, 1985). Külön csoportot képeznek a magyar nyelvű oktatással alapfoktól felsőfokig foglalkozó művei, köztük van: „A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben” (Budapest, 1999), valamint „Anyanyelv és oktatás” (Csíkszereda, 2004). Péntek János professzor alapítója és elnöke az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének, alapítója az Erdélyi Tankönyvtanácsnak és elnöke a Tanács kuratóriumának, alelnöke a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaságnak, erdélyi társelnöke a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának. /Kósa László: Péntek János munkásságától sokat vár a magyar tudományosság. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 20./2005. november 12.November 5-én adták át Budapesten, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában a protestáns kultúra és tudomány kiemelkedő műveléséért járó elismerést, a Károli Gáspár-díjat. Az idei kitüntettek között szerepel Sipos Gábor levéltáros, egyetemi docens is. Laudációt mondott Kósa László akadémikus. Dr. Sipos Gábor történész, levéltáros, egyetemi docens /sz. Érszodoró, 1951/ a Babes–Bolyai Tudományegyetem történelem szakát 1970–1974 között végezte. Három évig Noszolyon románul tanított történelmet. 1977-ben került levéltárosnak az Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvári Gyűjtőlevéltárába. 1998-ban a Szegedi Tudományegyetemen szerzett doktori fokozatot. Ugyanebben az esztendőben kapott docensi kinevezést a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem Középkori Tanszéke történelem–könyvtár szakára. Oktatói munkájának fontos része a román egyetemen tanuló magyar diákok számára tartott magyar nyelvű órák tartása. Elsősorban művelődéstörténeti tárgyakat, könyv- és nyomdatörténetet, levéltártant, könyvtártörténetet, illetőleg magyar történelmi áttekintést ad elő, továbbá levelező tagozaton egyetemes középkort oktat. Figyelmét eleinte a középkor kötötte le, szakdolgozatát a kolozsmonostori konvent hiteleshelyi tevékenységéből írta. Doktori értekezését a református főkonzisztórium kialakulásáról írta. Szaktanulmányai mentalitástörténettel, iskolatörténettel, egyházközség-történettel, köztük az elenyészett román református eklézsiákkal, templomtörténettel is foglalkoznak. Levéltárosi pályájához híven rendszeresen jelentet meg forrásokat, értékes kéziratokat. Eddig négy önállóan vagy társszerzőkkel írt könyve, ugyancsak négy, szintén munkatársakkal együtt gondozott forráskiadványa jelent meg. A magyar mellett, románul, németül és franciául napvilágot látott szaktanulmányainak száma meghaladja a hetvenet. Tagja a kicsiny erdélyi magyar történészcsoportnak, amely fölélesztette az erdélyi református egyháztörténet-írást. Sipos Gábor az Erdélyi Múzeum-Egyesület titkára. /Kósa László: Sipos Gábor Károli Gáspár-díjas. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 12./2008. március 5.Aranyos-vidék az Aranyos folyó mentén elterülő tájegység. Aranyos-vidék konferenciát tartottak 2005 júniusában az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya szervezésében. Az előadások összegzéseképpen Keszeg Vilmos és Szabó Zsolt szerkesztésében, 2006-ban megszületett az Aranyos-vidék magyarsága. Aranyosszék, Torda és vidéke a változó időkben /Kriterion Kiadó, Kolozsvár/ c. tanulmánykötet. A rendezvényt az ösztönözte, hogy Aranyos-vidék szakirodalmának nincs összefoglalója, nem jellemző a kutatás Az utóbbi másfél évszázad alatt többen foglalkoztak Aranyosszék kutatásával, jellegzetességeivel, így például Orbán Balázs, Jankó János, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (Tordán tartotta 1938-ban vándorgyűlését), a Művelődés folyóirat egy külön számot szentelt a vidéknek (1971), továbbá Kósa László és Filep Antal, a tordai születésű Kőváry László és Keszeg Vilmos. /Vetési Júlia: Aranyos-vidék magyarsága. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./2008. július 19.Július 4–13-a között zajlott a kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, és a Hunyad megyei lelkészek által szervezett szórványmisszió, amelyen kolozsvári protestáns teológiai hallgatók, vallástanárképzős egyetemisták és az alapítvány munkatársai vettek részt. A Hunyad megyei csoporthoz csatlakozott Vass Erika, a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársa, és Kósa László akadémikus, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi osztályának vezetője, valamint Hints Miklós helységnévgyűjtő. A 17 fős csoport több részre oszlott – Alpestesen, Csernakeresztúron, Petrillán, Lónyán, Hosdáton, Kalánban és Rákosdon végeztek gyülekezeti szolgálatot. Az egyhetes munka során sikerült számba venni a gyülekezeti tagokat, házról házra járva betekintést kaphattak a Hunyad megyei és Zsil-völgyi református családok életébe. Sok helyen teret hódított a vegyes házasság, beolvadás, nyelvvesztés folyamata. Sok olyan család van, ahol mindkét szülő magyar, református, a gyerekek is szintúgy, de már nem beszélik anyanyelvüket, nem gyakorolják vallásukat. Kevesen vannak, akik Hunyad megyei születésűek, sok a betelepedett Székelyföldről, Marosvásárhelyről, Szilágyságból, Bihar megyéből beköltözött család. /V. J. : Hunyad megye. Szórványmisszió gyülekezet-felméréssel. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 19./2008. október 20.A néprajzosok találkozója ezelőtt három évvel kezdődött, tanszéki konferenciára pedig először kerül sor, ennek célja a romániai magyar néprajzkutatás jeles alakjainak bemutatása – mondta a kolozsvári néprajzkutatás 110. évfordulója alkalmából a Babes–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke és a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett konferencia köszöntőjében Keszeg Vilmos tanszékvezető. A rendezvényen Kósa László budapesti néprajzkutató a felsőoktatásnak a magyar néprajztudomány történetében betöltött szerepéről beszélt, kiemelve többek között Hermann Antal, Kodály Zoltán és Ortutay Gyula munkásságát. Almási István a kolozsvári népzenekutató műhely történetét mutatta be, Olosz Katalin pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Múzeum népköltészettel kapcsolatos tevékenységét ismertette. Tánczos Vilmos az erdélyi magyar vallási néprajzi kutatásban megjelenő irányzatokról és módszerekről tartott előadást, Pozsony Ferenc pedig Nagy Jenő néprajzi és nyelvészeti munkásságának tudománytörténeti jelentőségét méltatta. Keszeg Vilmos a szövegmondás és a mindennapi élet kapcsolatát taglalta Nagy Olga életművében, Tötszegi Tekla pedig a „múzeumőr és múzeumteremtő” Kós Károlyról beszélt. Bemutatták a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) könyveit, majd köszöntötték Gazda Klárát. A találkozón az elmúlt évben doktori címet szerzett Könczei Csongor A „nevenincs” muzsikusok. A kalotaszegi cigányzenészek 20. századi működésének történeti áttekintése címmel tartott előadást. A Demény István Pál-díjat idén Dénes Ida érdemelte ki, aki most végzett a néprajz szakon, ősztől pedig ugyanitt mesterképzésen vesz részt. /F. ZS. : Néprajzos konferencia és szakmabeliek találkozója. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2008. október 22.Október 17-én és 18-án két konferenciát is rendeztek Kolozsváron, amelyet a néprajzosok találkozója követett. Az első konferencia a tavalyi előzményeket maga mögött tudó A Mezőség-kutatás eredményei II. címmel az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Jókai utcai székházában zajlott. A konferencia szervezője az EME Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya, valamint a Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke volt. Keszeg Vilmos tanszékvezető professzor bemutatta az utóbbi 150–170 év Mezőségre vonatkozó kutatástörténetét. Fülöp Mónika néprajzkutató a múlt század közepén kibontakozott bálványosváraljai falukutatás kapcsán beszélt a váraljaiak hitét vizsgáló hagyatékról. Könczei Csongor egy mezőségi cigánymuzsikus család másodlagos etnikai- és vallási identitásváltását vizsgálta. Pozsony Ferenc, a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének professzora a Pusztakamaráson a XX. század folyamán végbement etno-demográfiai folyamatokról beszélt. Kallós Zoltán neves folklórkutató mezőségi gyűjtését idézte fel. Másnap volt a kolozsvári néprajzoktatás 110. évfordulója alkalmából rendezett megemlékező konferencia. Kósa László akadémikus bemutatta azon tanszékeket és egyetemeket, ahol felsőfokon folyik néprajzoktatás. Végül a nyugdíjba vonuló Gazda Klára egyetemi docenst köszöntötték. /Dénes Ida: Néprajzos hétvége Kolozsváron. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 22./2009. január 22.Megjelent az Acta Siculica, 2008, a Székely Nemzeti Múzeum kiadványsorozatának legújabb, hétszáz oldalas évkönyve. A fiatal kutatóknak végre lehetőségük nyílt arra, hogy eredményeikről beszámolhassanak. A múzeum színvonalas emlékkönyvvel köszöntötte az intézmény fennállásának fél évszázados évfordulóját (1929), de utána folyamatos évkönyvsorozatok nem jelenhettek meg. 1955-ben jött az első évkönyv, az 1879–1954-es időszakot átölelő, cenzúrázott anyag, két nyelven külön-külön kötetben. Csak 1969-től indulhatott útjára az Aluta-sorozat, amely később átadta helyét az Actának, majd pedig 2007-től a két Acta Siculicának. Utóbbi – a 2008. évi – vaskos kötetben érthető módon helyet kaptak a múzeum munkatársai. Az Acta Siculica szerkesztőbizottsága – Benkő Elek, Egyed Ákos, Kósa László, László Attila, Pozsony Ferenc és Sárkány-Kiss Endre – az erdélyi magyar tudományos élet ismert személyiségei. Az évkönyvben 45 tanulmány sorakozik. A múzeum régészei beszámolnak ásatási eredményeikről, a műemlék templomoknál végzett feltárásaikról. /Kisgyörgy Zoltán: Acta Siculica, 2008 (Múlt és jelen székelyföldi szórásban). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./2013. május 31.LapszemleMűvelődés/május Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) áprilisi, országos tanácskozása képezi a Művelődés májusi számának törzsanyagát. Ebből kiderül, hogy az EMKE közgyűlése határozatot fogadott el Sütő András pusztakamarási szülőházának közadakozásból való megvásárlására és az író nevét viselő művelődési központtá alakítására. A lap arról is beszámol, hogy a példa adott: Abrudbányán ugyanis egyházi-világi összefogással sikerült megteremteni azokat a körülményeket, amelyek révén az ottani szórványmagyarság még őrizheti szellemi örökségét. A Művelődésben olvashatók továbbá az idei EMKE-díjasokról szóló méltatások is. Márton Attila moldvai csángó-magyar oktatók lakiteleki műhelynapjairól, Széman Rózsa a szilágysomlyói Szederinda és a nagyajtai Áfonya gyermek-ifjúsági citeracsapatok egymásra találásáról számol be, Takács Gábor pedig Szekernyés Márton művészi szintű bőrdíszművességét eleveníti fel. Kósa László és Erdős Zoltán két új könyvet ajánl az olvasók figyelmébe, Sas Péter pedig újabb részleteket tár fel Kelemen Lajos hagyatékának ismeretlen fejezeteiből. A folyóirat Kuti Márta szerkesztésében folytatja a Híres erdélyi magyarok című sorozatát. Szabadság (Kolozsvár) 2014. április 30.Szatmári Ferenc: A Romániai Magyar Népművészeti SzövetségA népművészet, mint nemzeti értékeink kifejezője, megtartó ereje is egyben, amiről nem elég beszélni, hanem tenni is kell érte ünnepeken és a mindennapokban. Éltetni kell. Mert amit nem óvunk, az óhatatlanul elvész az időben. Az erdélyi alkotó népművészek tudatában vannak: ha nincs erdélyi magyar népművészet, az annyi, mintha saját fizikai létünket kérdőjeleznénk meg. A népművészet anyanyelvünk után talán legdrágább nemzeti kincsünk, amelynek léte mindnyájunk felelőssége, amit kulturális intézményeink, szakmai és civil szervezeteink révén közös erőfeszítéssel kell felvállalnunk. Az alkotói kedvet minden lehető eszközzel ébren kell tartani, mert alkotók nélkül nincsen egylet, de szövetség sincs, alkotás nélkül pedig nincsen népművészet. Erdélyben a tárgyi népművészet nem áll a kulturális intézmények érdeklődésének homlokterében, talán mert nem lehet színpadra állítani, nem lehet a folyamatos közművelődési munkát pótló falunapok látványos programjaiba beépíteni. A folklór más területeit egységesebben lehet művelni, mivel csoportos a tánc, a dal, de a tárgyi népművészet egyénileg valósul meg. A tárgyi népművészettel ma kizárólag a civil szervezetek foglalkoznak. Az állami intézmények csendes szemlélői a civil szerveződések által megvalósított munkának, de működésüket az esetek többségében sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatják. Ennek oka többek között az, hogy a hivatásos szakemberek alapvetően a múlt elemzésével foglalkoznak, méltatlannak, szükségtelennek tartják napjaink jelenségeinek vizsgálatát. A gyakorló népművészek viszont valamilyen szintű együttműködést igényelnének, szívesen vennék az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását. Úgy véljük, méltányolni kéne a gyakorló népművészek abbéli óhaját, hogy szakmai segítséget igényelnek munkájukban. Új irányzatok vannak kialakulóban, a régiek pedig állandóan változnak. Mindennek ellenére Erdély – mint a történelemben oly sokszor – saját útján szeretne járni, az új elfogadásával párhuzamosan a régi alkotására szeretné buzdítani a legtöbb alkotót, alighanem a Kósa László által megfogalmazott modell szerint, hiszen „tévedés azt állítani, hogy a nemzeti kultúra a népi műveltségre épül. Ha viszont hiányozna a nemzeti művelődésből, az olyan volna, mint a sótlan étel: ízetlen és jellegtelen. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint közösségi műveltség, és nemzeti kultúránkba ötvöződve így van jelen.” A népi kultúra hagyományos átadásának természetes folyamata megtört ugyan, de megmaradt az értékek megőrzésének óhaja. A hagyomány tehát olyan érték, ami rendet, célszerűséget és biztonságot adhat az életünknek. Minden erőnkkel a népi alkotások hagyományos voltát kell hangsúlyoznunk az iparművészeti törekvésekkel szemben, mert ez felel meg Erdély szellemiségének, az erdélyi kultúrának. A nemzet kultúrájának meghatározó része saját népművészetének alapos ismerete, művelése, szeretete, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást. Ezért feladatunk a népművészeti hagyomány gyűjtése, megismerése, feldolgozása és továbbéltetése. Ráadásul az Európai Unió tagjaként népművészetünkkel, annak értékeivel gazdagítjuk a sokszínű európai kultúrát. Ezekből kiindulva, és egyesületi önszerveződésre alapozva, 1995-ben sikerült megteremteni a legitim, demokratikus vezetőséggel bíró Romániai Magyar Népművészeti Szövetséget (RMNSZ), amely a szervezett népi kultúra letéteményese óhajt lenni. Így az EMKE társszervezeteként működik, mint a közművelődés népművészeti ágazatát összehangoló szakmai szövetség. Az erdélyi magyar közművelődésben tehát viszonylag korán megjelent az RMNSZ. Kezdetben Bandi Dezső szervezte az EMKE égisze alatt 1994. május 28–29-én, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban az erdélyi magyar fafaragók országos tanácskozását. A jelenlevők sok értékes előadást hallgathattak meg, de figyelmük mindvégig arra irányult, hogy miként lehetne valamiféle szervezetbe tömörülni, amelyben megőrizhetik a hagyományokat. Tankó Albert, a Székelyudvarhelyi Fafaragók Körének elnöke vetített képekben mutatta be a szervezet tagjainak alkotásait, és pártolta egy szövetség létrehozásának lehetőségét, amelyben valahány szakágazat képviseltetné magát. Így lett legfőbb támogatója Bandi Dezső kezdeményezésének, amelynek célja megfelelő jogi keretet biztosítani egy lelkes civil csoportosulásnak. Megfelelő előkészületek után 1995. szeptember 30-án az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum adott otthont az alakuló ülés közel száz résztvevőjének. Az eseményen már valahány szakágazat képviseltette magát. Egyik legvitatottabb kérdés volt a szövetség mibenléte. Szövetség lett, hiszen akkorra már három egylet társult, de az alapszabály lehetőséget adott arra is, hogy természetes személyek is társulhassanak, olyanok, akiknek nincsen lehetőségük valamelyik helyi egyletben tevékenykedni. Az viszont már nem képezte vita tárgyát, hogy a székhely Székelyudvarhely lesz, és Tankó Albert az alapító elnök. A szövetség nevét első változatban erdélyinek javasolták, mivel a közhasználatban ez a leginkább elfogadott. A vita során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a moldovai csángók is bekapcsolódhassanak a szervezeti életbe, számukra is biztosítva a szakmai érdekképviseletet. Így történt, hogy végül is a romániaira voksoltak az alakuló közgyűlés résztvevői. Sajnálatos módon a csángókkal azóta sem alakult ki az óhajtott együttműködés. Az egyletek tagjai lehetnek gyakorló népművészek, tiszteletbeli tagok, vagy akár pártoló tagok. A tagszervezetek képezik az alapot, a szövetség pedig próbálja összehangolni a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó tagságot. A gyakorló népművészek képezik a helyi szervezetek tagságát, ezek a helyi tagszervezetek pedig a szövetség tagjai. Az RMNSZ tagja a budapesti székhelyű Népművészeti Egyesületek Szövetségének. Így lesz kerek a Kárpát-medencei magyar népművészek szervezete. A kezdeti lelkesedés után tapasztalnunk kell, hogy mégsem tesszük teljes szívvel, amit kellene, vagyis a hagyományaiban bomlásnak indult közösségekben kevesen vállalják a hagyományőrzők szerepét. Igazi szakmai tudást igénylő munkásságunkba tájainkon feltűnően kevés értelmiségi kapcsolódik be. Pedig erre nemcsak szükség van, de számtalan lehetőség is nyílik, kezdve a személyes példaadástól, gyermekeink, unokáink nevelésétől lakásunk, kertünk, munkahelyünk berendezésétől kulturális szokásaink megéléséig és megismertetéséig. Megtapasztalhattuk, hogy a többségi nemzet közművelődési intézményei nem igazán értünk léteznek, de ennél is fájóbb, hogy anyanyelvi kulturális intézményeink sem hajlandók a népi hagyományok védelmével foglalkozni, és bennünket méltó partnernek tekinteni. Mindezek ellenére mi továbbra is arra törekszünk, hogy a hagyománnyal kapcsolatos célkitűzéseinket ismertessük, kapcsolatokat alakítsunk ki, népművészeti értékeinket a jövő számára megmentsük, és ezáltal is közösségünk fennmaradását szolgáljuk. A népművészet, mint eszmei érték Az anyanyelv után nemzeti kultúránk egyik legfontosabb összetevőjének tartjuk a népi kultúrát. Ezen belül a tárgyi népművészetnek is igen jelentős szerepet tulajdonítunk, amit sajátos kifejező eszközeivel valóságos tárgyi anyanyelvünknek tekinthetünk. Hiszen szavak helyett a népi alkotások sajátos kifejezésformái a népi gondolkodásnak, a népléleknek. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai falu városi modelleket utánoz, a város pedig nem kötődik a falusi hagyományokhoz. A népi mesterségek elpusztulása szinte elkerülhetetlen a gyakorló öreg népi mesterek távozásával. De azt is látni kell, hogy egy nemzeti közösség egyebek mellett saját tárgyi kultúrájának jellemzői révén különbözteti meg magát a másokétól. A népművészet akár a jövő alapja is lehet, mivel nem csupán romantikus hazafiságunk, hanem egészséges kulturális identitásunk része, alapvető nemzeti sajátosságok megtartását és fejlődését biztosíthatja. Így segít magyarnak lenni, mivel a népi kultúra a modern világ számos romboló hatásának van kitéve, amire hatékonyan csak a hagyományainkban megtestesülő kulturális sajátosságainkkal válaszolhatunk. Aki népművész címet kap, annak nem csak a szerszámot kell mesterien forgatnia, hanem nagyon kell ismernie a népi alkotás ismérveit, hogy munkája eredménye valóban népművészeti értékű legyen. A szépérzék, a jó ízlés alakítására éppen a népművészet a legalkalmasabb. Mert a népművészet sok száz meg ezer éves fejlődés eredménye, így mondhatni, sűrítve tartalmazza a jó ízlés alapanyagait. Mert kifejezésmódjában tömör és mindig csak a lényegről szól. Felépítésében logikus, mindig gyakorlati célt követ. A szakirodalom alapvetően a múlt elemzésével foglalkozik, és szükségtelennek tartja a jelennel foglalkozni, de legfőképpen a gyakorló népművészekkel együttműködni, az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását felvállalni. Sokan úgy vélik, hogy a népművészet ma inkább divat, vagy nosztalgia, mint szükségletet kielégítő alkotási folyamat. Ezért mosódnak össze olyan fogalmak, mint népművészet és kézművesség, tárgyalkotó népművészet és díszítőművészet, népművészet és népi iparművészet. Márpedig a mai népművészet a több évezredes népművészet változatlan továbbélése. Ez az elv és módszertan minden újítás elvetését, a hagyományok szigorú tiszteletben tartását követeli meg, voltaképpen ez maga a hagyományőrzés. Másfelől a népművészet minden átalakulás ellenére változatlan értékű lényeg, változatlan szerkezet, amely megmaradása érdekében ma is újabb tárgyak, illetve mai funkciónak megfelelő tárgyak alkotását igényli. Így határozható meg tömören a népi iparművészet. Az igazi alkotó egyéniség megtalálja annak a módját, hogy értékes egésszé illessze össze a hagyomány szellemét a korszerűség követelményeivel. Ha egy alkotás kapcsolódik a hagyományhoz, azért még megfelelhet a modernség, a korszerűség követelményeinek is. Feltörekvőben van egy nem elhanyagolható réteg, amely naivaknak tartja az eszmékért küzdőket, és lényegében pénzkeresési lehetőséget lát az alkotás helyébe lépő kézműves tevékenységében. Természetes, hogy az alkotó pénzt is szeretne munkájáért, nem fogadható viszont el, ha csak a pénz érdekli. El kell fogadni, sőt tisztelni kell azokat, akik értéket teremtenek, hagyományt őriznek, és művészi tárgyat alkotnak. A hajdani népművész számára a szép és hasznos dolgok készítése alkalmi, sok örömet szerző tevékenységet jelentett, veleszületett hajlamainak és képességeinek kifejezése révén. Gondolatainak és érzelmeinek művészi megfogalmazása eredményezte az alkotásait, a kor szemléletét önmaga tudatán átszőve álmodta meg a hasznos és szép tárgyat, készségei, tehetsége, jártassága adva hozzá erőt, megoldást. Nem tanulta, eltanulta a mesterséget, az egész alkotási folyamatot. Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt kapott a monumentalitás igénye, amely székely kapuk felállításában, kopjafák temetőkbe, közterekre való elhelyezésében nyilvánul meg. Megrendelők és faragók, szemlélők és méltatók ugyancsak nagyot hibáznak, ha kellő ismeretek hiányában, elnézően viszonyulnak az alkotásokhoz. Sajnos, az alkotási folyamatot nem előzik meg szakmai viták, nem alakult ki az a réteg, amely már a tervezeti szakaszban véleményezné a tárgyakat. Így minden lehetőség adott, hogy bármilyen egyéni elképzelés érvényesülhessen, mivel ki-ki hozzáértőnek tartja magát. Sokkal nagyobb felelőséggel kellene kezelni ezt a kérdést, hiszen a ma faragott kapu vagy kopjafa az évek múlásával úgy lesz műemlék, amilyennek ma készül: jól-rosszul, de nem minden esetben válik műértékké. Gyakorló népművészek szövetsége Eredményeinket igen nagy áldozatok árán értük el. Igen sok meg nem értéssel találkoztunk, talán, mert nem tudtunk kellő hangsúlyt adni óhajunknak, hogy mi a magyar népművészetért szállunk síkra, és kellő méltósággal akarjuk képviselni erdélyi sajátosságainkat. Nem rendelkezünk sem műszaki-anyagi bázissal, sem oktatói hálózattal, és híjával vagyunk a pénzügyi támogatásnak is. A hagyományos ismeretátadást helyettesítő, annak mélységeiből táplálkozó intézményes rendszer kiépítése pedig még távlatokban sem remélhető. Ezért a világháló adta lehetőségek felhasználásával egy sajátos oktatási formát indítunk útjára a közeljövőben. Megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a szövetség tagjai honlapon, levelezőlistán vagy nyomtatott anyagok révén elméleti ismeretekhez jussanak. A közlésre kerülő előadások egyaránt szólnak kezdőknek és haladóknak, a tagok pedig kérdéseket tehetnek fel majd a honlapon, hogy valós párbeszéd alakulhasson ki. Az ismeretek elsajátítását segíti továbbá, ha a honlap látogatói véleményezik a bemutatott tárgyakat, a népművészet, mint valódi közösségi kultúra szellemiségének megfelelően. A szövetség tagszervezetei szakmai fórumokat szerveznek. Ezek a fórumok ugyancsak fontosak az emberi kapcsolatok erősítése szempontjából, de jelentősen hozzájárulnak a véleménycserék révén az ismeretek elmélyítéséhez is. A tagszervezetekkel közösen szakmai alkotótáborokat szervezünk, amelyek alkalmasak az elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazására. Az erdélyi magyar népművészeti oktatásban résztvevők nem alkotnak egy átfogó rendszert. Hiányzik belőle a motiváció, a támogatás, az oktatók és minden más, amire szükség volna. Az oktatás hiánya miatt erős individualista hatásoknak van kitéve az, ami egykor kizárólagosan közösségi érték volt. Ezt a folyamatot igen nagy erőfeszítések révén lehet már kordában tartani oktatással, zsűrizésekkel, a meghívásos alapon történő vásáros rendezvényekkel. Mint minden időkben, így napjainkban is születnek remekművek és léteznek gyengébb munkák is. A tehetségesebbek, a tanulásra több időt szentelők, az alkotáshoz alázattal viszonyulók számára csak az utóbbi időben nyílott lehetőség, hogy kis számban ugyan, de elismerésben részesüljenek. Így részesült az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díjban a romániai bizottság által Páll Antal korondi fazekas. A javaslatot a szövetség tette meg, mivel úgy vélte, hogy a díjazott egyszerre védője a szellemi örökségnek, egyben alkotója és továbbadója, illetve kitűnő megjelenítője is. Magyar állami kitüntetésben részesült Sütő Levente bútorfestő Vargyasról, akinek a Népművészet Mestere-díjat adományozták. Az RMNSZ saját díjazási rendszere keretében 2001 óta a következő díjakat és címeket adományozta: dr. Kós Károly érdemérmet Tankó Albert alapító elnöknek, valamint dr. Kardalus János és Farkas Irén néprajzkutatóknak. Életmű-díjban részesült 24 alkotó, a népművészeti alkotási terület kiváló mestere címet 23, a népművészeti alkotási terület mestere címet 34 alkotónak nyújtottuk át. Célunk, hogy a közeljövőben valamely országos vagy regionális szervvel közösen adományozhassuk évente az Erdélyi Magyar Népművészet Mestere címet. Művelődés (Kolozsvár) 2016. május 7.Lendületet vesz a Trianon-kutatás – interjú Ablonczy BalázzsalAblonczy Balázs történész, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszék habilitált egyetemi docense, a Párizsi Magyar Intézet volt igazgatója, a Pro Minoritate és a Kommentár folyóiratok volt főszerkesztője. 2016-tól az MTA Trianon Lendület kutatócsoport vezetője. Pályájáról, kutatásairól és a Lendület kutatócsoport terveiről Szőts Zoltán Oszkár beszélgetett vele. Újkor.hu: Ön az ELTE BTK francia-történelem szakán végzett. Hogyan döntött úgy, hogy ide felvételizik? Hogyan lett történész? Ablonczy Balázs: Franciaországban jártam középiskolába, így eléggé kézre esett, hogy francia szakra felvételizzek. A történelem gyerekkorom óta nagyon érdekelt. Az első történelmi tárgyú könyv, amit olvastam, R. Várkonyi Ágnes Két pogány köztje volt, ami a Képes történelem sorozatban jelent meg. A családi történetek, amiket gyerekkoromban hallottam, kötődtek a második világháború előtti időszakhoz, pláne, hogy dédnagyanyám, akivel nagyon szerettem beszélgetni, nagyon sokáig élt. Adta magát, hogy elkezdtem érdeklődni a múlt iránt. Voltak rövid intermezzók, amikor úgy gondoltam, hogy csikós leszek, majd azt, hogy színész, de édesapám, aki színikritikus volt, utóbbiról nagyon hamar lebeszélt. Aztán rájöttem, hogy a lovaktól is félek. Amikor idekerültem az egyetemre, akkor sem volt biztos, hogy történész leszek, csak az, hogy nagyon érdekel a történelem, de néhány tanárom ebbe az irányba orientált és ez hosszan kitartó és jó döntésnek bizonyult. - Kik voltak ezek a tanárok? - Döntően két ember. Az egyik Kósa László, aki fura módon az életem számos fordulópontján jelen volt. Kábé a harmadik könyv, amit olvastam R. Várkonyié után, az övé volt, a Megjártam a hadak útját, a magyar néphagyomány történeti emlékezetéről. Hét-nyolcévesen persze nem sokat értettem belőle. Aztán ő volt az egyetemi felvételi bizottságom elnöke, majd az Eötvös Collegium felvételi bizottságának is. A PhD-képzést az általa vezetett doktori programon végeztem. Nagyon sokat tanultam tőle, nagyon szerettem az óráit, elképesztően széles műveltséggel rendelkezik. A másik pedig Romsics Ignác, aki nagyon jól tud célt adni az embereknek, nagyon jól tudja motiválni őket. Ha látott valakiben fantáziát, akkor – durván hangzik, de – kitaposta belőle az eredményt. Nála komoly követelmények voltak, nem lehetett nem betartani a határidőket, és linkeskedni: sokat lehetett tanulni tőle. Voltak más tanárok is, akiket kedveltem, összességében nagyon szerettem történelem szakra járni. Francia szakra kevésbé – bár ott is voltak rendes tanáraim: a nyelvészet tőlem rém távol áll, de Bárdosi Vilmos óráit és őt magát is nagyon kedveltem és kedvelem –, de azért a franciatanári diplomát megszereztem, tehát még előfordulhat az a rémálom, hogy valaki találkozzon velem franciatanárként, de azt éreztem az első év után, hogy ez nem az én műfajom. - Ha már szóba került a doktori iskola, disszertációját Teleki Pál életéből írta. Az értekezés aztán önálló könyvben is megjelent, ráadásul az MTMT szerint ez egy rendkívül hivatkozott mű. Hogyan találta meg ezt a kutatási témát? - A doktorimat egészen pontosan Teleki Pál két háború közötti életéből írtam, tehát az 1921 és 1938 közötti időszakról. Előtte a szakdolgozatomat Teleki első miniszterelnökségéből. Amikor negyedéves voltam, elmentem Romsics Ignáchoz, illetve Kósa tanár úrhoz, hogy milyen szakdolgozati témákat javasolnak. Teleki Pál életét Romsics Ignác dobta fel más témákkal együtt, és ezt választottam. Romsics tanár úr felvázolt egy elég logikus rendet, hogy ebből utána doktori lesz, utána pedig önálló kötet és ez be is jött. Szerencsém is volt vele, mert egyrészt Teleki pályája sokakat érdekel, másrészt egy életrajz bizonyos értelemben segítség egy kezdő történésznek. Eléggé le van határolva az eleje és a vége, hiszen a születés és a halál jobbára adott, ráadásul egy személy kapcsán könnyebb is különböző levéltári mutatókban keresni, mint elvontabb fogalmak esetén. Emellett egy csomó olyan témakörbe belebotlik az ember, ami elkezdi foglalkoztatni és lehet, hogy évekkel később visszatér, hogy azokból újabb kutatásokat kezdjen - Van két másik könyve is, a Trianon-legendák illetve a Visszatért Erdély, amik szintén rendkívül hivatkozott művek az MTMT szerint. Ezek a témák is a korábbi kutatásból következtek? - A Trianon-legendák című könyv úgy született, hogy régóta gondolkoztam arról, hogy kéne írni ebből a témából egy könyvet. 2002-ben a Romsics Ignác által szerkesztett Mítoszok, legendák, tévhitek című kötetben írtam egy tanulmányt, de foglalkoztatott még a téma. Teljesen véletlenül egy nagyon esős napon összetalálkoztunk a Király utca elején Rados Richárddal, a Jaffa kiadó vezetőjével, akit régóta ismerek. Egy középiskolába jártunk Franciaországban, aztán ő magyar szakra ment tovább. Elmondta, hogy nagyon érdekli, amit csinálok és javasolta, hogy üljünk le egyszer beszélgetni. Ebből az esernyő alatti ácsorgásból mai napig tartó együttműködés nőtt ki és a Jaffa kiadóról csak jó dolgot tudok mondani. Az első lépcső a Trianon-legendák volt, ami elég komoly siker lett mind piaci, mind szakmai tekintetben (bár nyilván nem mindenkinek szíve csücske). A híresztelésekkel ellentétben nem a korábbi tanulmány betűnagyobbításokkal megcsavart változata, hanem terjedelemre is kb. háromszor olyan hosszú. Richárd kérte, hogy javasoljak még témákat, akkor kitaláltuk a Visszatért Erdélyt és el is kezdtem írni a Teleki-téma egy leágazásaként. Korábban foglalkoztam az elcsatolt területek 1940 és 1944 közötti turizmusfejlesztésével, írtam belőle egy tanulmányt a Történelmi Szemlébe, majd ez megjelent angolul is. Így a munka elkezdésekor már voltak elképzeléseim arról, hogy milyennek kell lennie ennek a könyvnek. Utána jött az ötlet, hogy tegyük mellé a visszatért Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is. Sok örömömet leltem ebben a kutatásban, bár a kötet elég zaklatott időszakban született. Közvetlenül a Párizsba költözésem előtt írtam, nagyon rövid idő alatt, miközben költöztünk, vettem át a kinti feladatokat, ráadásul kaptam egy nagyon cuki isiászt is. Eléggé embert próbáló időszak volt, de sikerült megírni. Jelenleg úgy gondolom, hogy talán az eddig legsikerültebb szövegem, bár biztosan vannak benne olyan dolgok, amiken lehetne javítani. - Nemcsak kutatással, oktatással foglalkozik, hanem több újságot is szerkesztett, gondolok itt a Pro Minoritatéra, majd a Kommentárra. Ezt a fajta újságírói-szerkesztői tevékenységet fogja még folytatni? - Pillanatnyilag félretettem. Ez inkább lapszerkesztői tevékenység volt. A Pro Minoritate kisebbségtudománnyal foglalkozott, évente négyszer jelent meg, a Kommentár évente hatszor, ez elég sok energiát elvitt. A Pro Minoritaténál, amit nagyon szerettem, megtanultam ezeknek a dolgoknak a csínját-bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne. - A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt. - Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább. - A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban? - Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán. - Április végén derült ki, hogy nyert a Magyar Tudományos Akadémia Lendület pályázatán és Trianon témában kutatócsoportot alakít. Hogyan jött az ötlet a pályázat beadására? - Amikor hazatértem Franciaországból, elgondolkoztam azon, hogy meg kéne próbálni a Lendületet. Őszintén szólva meglepett, hogy megkaptam. Több kiváló kollégát ismerek, aki nyert már, de nem elsőre sikerült nekik, hanem néha másodjára-harmadjára. Nem számítottam azonnali sikerre, tapasztalatszerzési céllal adtam be. Az előkutatásaim 2007-8 tájára nyúlnak vissza. Ekkor írtam a Kommentárba egy tanulmányt arról, hogy milyen feladatok lehetnek még az úgynevezett Trianon-kutatásban. Ez a kérdés azóta is foglalkoztat, a Lendület pedig jó lehetőség volt a megvalósításra. 1920. június 4-e nem magában létezik, hanem egy hosszú folyamat része, akár az előzményeit, akár a következményeit nézzük. Az előzményeket vizsgálva az első világháborúról úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerepe van a 20. századi magyar történelemben. Nemcsak azért, mert Trianonhoz vezetett, hanem azért, mert a társadalmat olyan mértékben átalakította, aminek a vizsgálata nélkül az összeomlás eseményeit meg sem lehet érteni. Ha a következményeket nézzük, akkor az, hogy megjelennek egy idegen állam katonái egy kisváros főutcáján, akkor az csak az első lépés. A teljes impériumváltás hosszabb folyamat. Ha a gazdasági aspektusait nézzük, olykor egy évtized is, mert ennyi idő, amíg az utódállami tőke domináns pozícióba adott területen. Maga a folyamat is érdekes, hogy a helyi elitek hol, milyen alkukat kötnek, hol sikeresek az átmentési kísérletek, milyen technikák jelennek meg. Maga a hatalomátvétel pillanata csak egy pontszerű esemény a folyamatban. bínját. Gyakorlatilag a tördelővel való egyeztetéstől a postázásig mindent én intéztem. Ez szó szerint értendő, reggel fél 8-ra mentem lapmegjelenéskor a Széll Kálmán téri Postapalotába, mert tömeges feladást ott lehetett intézni és nagy műanyag szatyrokban vittem magammal a csomagokat. 2002-től 2011-ig foglalkoztam a szerkesztéssel, ami nagyon időigényes dolog, különösen a lapmegjelenés környékén. Ez nem biztos, hogy most beleférne. - A Kommentár szerkesztőbizottságában azért benne maradt. - Igen, a lapot én hoztam létre barátaimmal közösen és az ember nem szívesen hagyja ott az általa megteremtett folyóiratot. És egy jó lap, ráadásul a családban maradt, az öcsém vitte tovább. A tudományos ismeretterjesztés helyzetét egyébként hogyan látja 2016-ban? Ez nagyon vastag téma. A történettudományban az a rettentő jó, hogy sokakat érdekel. Vannak történelmi műsorok a tévében, ismeretterjesztő magazinok élnek meg a piacon, a Jaffánál megkezdett történelmi sorozatunk köteteit is veszik. Ha előadásokat tartunk vidéken, sokszor 60-80-100 ember is megjelenik, főleg, ha a közelebbi múltról, azaz a 20. századi történelemről beszélünk. Ez azzal is jár, hogy mindenkinek van véleménye a dologról, tehát itt szenvedélyek vannak, amik néha kisülnek, és persze ilyenkor az ember rosszul éli meg, ha csúnyán beszélnek vele. A lényeg az, hogy a művelt magyar középosztálynak, már ha létezik ilyen, történelmi tudást nyújtsunk a közelmúlt vagy a félközelmúlt eseményei kapcsán. Ez működik, de nem vagyok benne biztos, hogy ez mindig tartani fog, azaz nem vagyok róla meggyőződve, hogy a Horthy-korszak vagy Trianon érdekes lesz 70-80 év múlva is. Lehetséges, hogy a Kádár-korszak vagy az államszocializmus korszaka már most érdekesebb az embereknek, mivel közelebb van hozzájuk időben. Jelenleg a magyar közélet eléggé történelemhangolt, sok vita zajlik. Ez részben jó, mert van közönség, de részben rossz, mert beleszól a politika, amit persze a történészek nem szeretnek, legalábbis azt a leegyszerűsített nyelvet nem, amit a politika használ a történelem kapcsán. - Milyen feladatokat tűzött ki a kutatócsoport elé? - Alapvetően ez a Lendület projekt négy lábon áll. Az első a klasszikus diplomáciatörténeti feldolgozás, mivel vannak olyan nagyhatalmak, például az Egyesült Államok, vagy Olaszország, amelyeknek nem ismerjük a béketárgyalási stratégiáit. Ezeket vagy nem publikálták még, vagy ha igen, akkor nem a magyar tudományos közvéleményt érdeklő szempontokat érvényesítettek. Például a közép-európai rendezés és azon belül Magyarország helyzete egy olasz diplomáciai jegyzékben csak sokadik helyen van. Az első világháború utáni Magyarországgal kapcsolatos békerendezéssel kapcsolatban alig van néhány dokumentumunk. Hasonló a helyzet a környező országok békeelőkészületeivel is. Bízom benne, hogy Zeidler Miklóssal ki tudjuk adni a magyar békedelegáció naplóját. Ezt több töredékes szövegből kell összekompilálni, ami majdhogynem filológiai feladat, de utána nagyon jól követhető lesz az, hogy a magyar békedelegáció mit csinált 1920-ban. Miklós már dolgozik ezen az anyagon, remélem, még idén kijöhet. A második lábat az összeomlás társadalma jelenti. Meg kell vizsgálnunk Magyarország 1920-as közellátási helyzetét, egészségügyét, honvédelmét. Vagy a menekültügyet. A békeszerződés megkötése után 400 000 – 425 000 ember menekült Magyarországra az elcsatolt területekről Nagyon kevesen foglalkoztak eddig ezzel a témával: Csóti Csaba és Szűts István Gergely jut most hirtelen eszembe, L. Juhász Ilona is fontos dolgokat írt az első világháború alatti menekülésről. Ugyanilyen fontosnak tartom a közegészségügy kérdését, különösen a spanyolnátha járványt. Nemcsak katonai, hanem gazdasági és közellátási összeomlás is történt: a fegyverszünet egyúttal harc megindulását is jelenti a szénért és a nagyvárosok fűtéséért. A harmadik pillér a békeszerződés megszilárdulása, amelyben benne van a határok helyszíni vizsgálata is. Nem arra gondolok, hogy hogyan cövekelték ki őket, hanem arra, hogy azokon a területeken, azokon a kistájakon az új határ milyen mozgásokat produkált. Hogyan változott meg a közigazgatás? Hogyan változott meg a házassági piac? Kovács Éva foglalkozott ezzel, de rajta kívül nem sokan. Hogyan szilárdult meg a határ a fejekben? Mi volt a helyzet a csempészettel? Nem sokat beszélünk erről, pedig elképesztően virágzó csempészet zajlott. Erről vannak szépirodalmi utalások, de történészek nem nagyon foglalkoztak vele. Ide tartozik egy jól nemzetköziesíthető téma, mégpedig az úgynevezett átmeneti/efemer államok kérdése. Vilniustól a Lajta bánságon át Fiuméig számos, néhány napot, hetet, hónapot megélt állam jött létre a köztes régióban, amiket más nemzetiségű kutatók bevonásával meg kellene vizsgálni. Érdekes kérdés, hogy milyen szituáció esetén bizonyulhatott egy ilyen efemer állam tartósnak – vagy szűnt meg. A negyedik pillér Trianon magyarországi emlékezetképe. Ebben lesz szociológiai kutatás, készül egy művészettörténeti adatbázis, amely a Kárpát-medence emlékműveit dolgozza fel, megvizsgáljuk, hogyan jelenik meg Trianon a magyar politikai diskurzusban, szépirodalomban, historiográfiában. A magyar történettudomány az utóbbi 35-40 évben relatíve jól teljesített a témában, nagyon sok újat tett le az asztalra, ami mellé, ha 2021-re odatesszük ezeket az eredményeket, tekintélyes korpusz jön létre az érdeklődők számára. - Hogyan tervezi a kutatási eredmények közzétételét? - Ősszel egy nagy összegző konferenciával indulna a projekt, ahova főleg a témában fontosat alkotó magyar kollégákat hívnánk meg, akik ellenőriznék, korrigálnák hogy a problémafelvetéseink jók-e, esetleg új szempontokat vetnek föl. Lesz egy honlapunk, a trianon100.hu. Eredetileg egy dinamikus, adattárral kombinált honlapot képzeltem el, de ezt újra kell gondolni a költségvetés miatt. Több monografikus kötetet tervezünk, ebből egy-kettőt angolul, lehetőleg angolszász kiadónál. 2020-ra nemzetközi konferenciát tervezünk, lehetőleg Angliában vagy az Egyesült Államokban, hogy bemutathassuk a kutatási eredményeket. Továbbá nagy vágyam, hogy intenzíven megjelenjünk a népszerűsítő történelmi sajtóban és természetesen a Facebookon. Egy videócsatornán is gondolkozom. Meglátjuk, hogy az erőforrások mit tesznek majd lehetővé. - Hogyan látja egyébként a magyar történettudomány nemzetközi beágyazottságát a kérdés kutatásában? - Trianon minket nagyon érdekel, de a szomszédos országokat nem biztos, hogy annyira érdekli, mint minket. A nyugati világban is főleg csak olyan történészek foglalkoznak vele, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen szerepe van a magyar historiográfiában. A magyar történettudomány nemzetköziesítése nagyon nehéz probléma. A rendszerváltáskor egy csomó minden elmaradt, például annak a szemléletnek a meghonosítása, hogy a cikkeket jól jegyzett nyugati folyóiratokban érdemes megjelentetni. Itt persze önkritikus is vagyok, erre nekem is jobban kéne figyelnem. Vannak törekvések a nemzetközi jelenlétre, jó kezdeményezés például a Hungarian Historical Review, az internet, a közösségi oldalak használata. Valahogy az az érzésem, hogy az 1990 utáni két évtizedben mintha ez a nemzetközi jelenlét hanyatlott volna, a hazai történészvilág kicsit zárkózott lett. Az elmúlt években ezzel ellentétes folyamatokat tapasztalok és ez jó. - A Kutatócsoportnak az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete ad otthont. Főleg az intézet kutatói vesznek részt a projektben? - Nem. A Történettudományi Intézetből összesen ketten vannak benne, Hornyák Árpád és Zeidler Miklós, aki az ELTE-n is tanít. A többiek nagyon sok helyről jönnek. Nagyrészt 60-as évek végétől született kollégák kerültek bele, ami nem volt kimondott cél, de így alakult. Kicsit úgy állt össze, mintha a Vakáció a halott utcában című, nyolcvanas évekbeli gyermek-ifjúsági filmben lettünk volna. Odamentem emberekhez, megkérdeztem tőlük, hogy „van kedved ebben és ebben a dologban velem dolgozni?” Erre azt mondták, hogy „igen”, aztán mentünk tovább együtt. Egy vagy két ember mondott csak nemet, de ők sem azért, mert nem érdekelte őket, hanem mert más elfoglaltságuk volt. - Mi lesz az egyetemi oktatással a kutatócsoport mellett? - Főállásban átmegyek a Történettudományi Intézetbe, de félállásban itt maradok az egyetemen Borhy László dékán úr és Borsodi Csaba intézetigazgató úr kérésére. Az Intézeten keresztül pályáztam, tehát át kell mennem oda, viszont az ELTE szabályzata szerint nem lehet két teljes állása valakinek, ami respektálható álláspont. Nem szeretném elveszteni az oktatást, egyrészt mert szeretek tanítani, másrészt nem szeretném cserbenhagyni a doktoranduszaimat, szakdolgozóimat. Szőts Zoltán Oszkár ujkor,hu 2017. március 29.Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvétEzután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd. Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak. A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet. A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk. Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja. Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről. Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet. 30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője. Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz. maszol.ro lapozás: 1-15
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
